Miért most írom le mindezt? Mert az elmúlt napok egyik legnagyobb port kavaró témája a Vígszínház – immár lemondott – vezetője volt. Személyes érintettség okán minden cikket, interjút, nyilatkozatot elolvastam, meghallgattam, végignéztem. Még a kívülállók közösségi médiás kommentjeit is végigolvastam. És mindeközben rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem a tehetséges ember ámde alkalmatlan vezető kérdéséről.
Személyes érintettség… Egy hozzám közelálló ismerősöm néhány évvel ezelőtt csak pár hetet dolgozott a Vígszínházban. Végig mellette voltam, nap mint nap követtem először örömét, majd nehézségeit, és végül a kétségbeesett menekülését. Az elején nagyon boldog volt és büszke, amikor korábbi szakmai tapasztalatai alapján minden nehézség nélkül bekerült az ország egyik legnagyobb színházába. Napra pontosan egy héttel munkába állása után felhívott, „Ahogy a többiek mondták a színházban, én is átestem a tűzkeresztségen. Ez volt az első. De többet nem engedem…” De jött a többi is. Így munkaviszonya csupán pár hétig tartott. Ismerősöm gyorsan a távozás mellett döntött.
Sokat beszéltem vele arról az elmúlt napokban, hogy ő is megírja, kiírja magából a történteket. De mi az a pár hét azokhoz az évekhez képest, amit a többiek ott kibírtak, ő szinte ott se volt, az ő története semmi azokhoz képest. Néhány órával azután, hogy az igazgatónő lemondott, egy újabb írás jelent meg egy régi munkatárs tollából, aki – az ismerősöm tudta nélkül – leírta az ő esetét is. Példaként hozta fel, mint egy becsöppenő idegen, akinek azonnal feltűnt a helyzet, és fejvesztve menekült, mert tudta, hogy óvnia kell saját magát. És az ő kiállása és gyors lépése segített később annak is, aki éveket töltött ebben a környezetben és nehezen hozta meg a döntést a változásról és a szükséges változtatásról, mert érzelmileg kötődött a színházhoz, a munkahelyéhez.
Személyes érintettség… ahogy hallgattam interjúkat a fenti témában, akkor körvonalazódott bennem igazán az is, hogy mi történt velem az elmúlt években. Sokan kérdezték, miért jöttem el végül attól a cégtől, ahol több mint két évtizedet töltöttem; attól a cégtől, amit én építettem fel; attól a cégtől, ami nem a munkám volt, hanem az életem és a szenvedélyem. Mert az igaz, hogy változást szerettem volna már régóta. De megfogalmazni csak most tudtam, mi volt az a pont, amikor a változtatás mellett döntöttem.
Néhány évvel ezelőtt nemzetközi vezetőváltás történt a vállalatnál, és a kelet-európai országok új regionális vezetőt kaptak. Egy fiatal, ambiciózus, nagyon okos, tehetséges francia férfi lett a közvetlen főnököm. Bár emberi és vezetői gyengeségeit már az első pillanatokban felismertem, mégis szerettem vele dolgozni konstruktív gondolkodása, és a szemléletmód váltás miatt. Régóta ismertük már egymást, korábban dolgoztunk is együtt projekteken, így a korábbi tapasztalataink alapján bíztunk egymásban és a közös munkában. Azonban egy rövid idő után valami megváltozott. A hangnem. Jött egy pillanat, amitől kezdve folyamatos támadásoknak voltam kitéve. A földrajzi távolság miatt telefonon érkeztek a váratlan helyzetek. Franciául üvöltötte fülembe, hogy szerinte miért vagyok alkalmatlan. Még a szemembe se nézett. Telefonon. Egy férfi egy nővel üvöltött. Egy francia egy franciául jól, ámde nem anyanyelvi szinten beszélő, így önmagát teljesen megvédeni nem képes beosztottjával franciául üvöltött. Üvöltött.
Addig a pillanatig nem tudtam elképzelni, hogy elhagyom a céget. Attól a pillanattól nem tudtam elképzelni, hogy sokáig dolgozzam még ott tovább. Valami eltört. Én is átestem a tűzkeresztségen?!
Próbáltam kiállni magamért. Beszéltem vele, beszéltem a felettesével, beszéltem a HR-rel. Amikor kimondtam, hogy szerintem itt munkahelyi zaklatásról van szó, csak mosolyt láttam a másik felek arcán. Meghallották segélykiáltásom, de mindannyian elmagyarázták, hogy a főnököm csak jót akar nekem, mindez az én érdekemben történik, hiszen a megváltozott és folyamatosan változó környezetben nekem is változnom kell, más típusú vezetővé kell válnom. A változás szükségszerűségét én is tudtam és éreztem, de abban is biztos voltam, hogy ennek nem ez a módja. Kértem is egy coachot, hogy segítsen utat keresni, ablakot nyitni, átbillenni. A főnököm kapott, én nem.
De ezeknek a telefonhívásoknak, és ezáltal a számomra elviselhetetlenné váló légkörnek köszönhetem, hogy végre megléptem azt, amire régóta vágytam, hogy hivatásbeli coach legyek, és tudásommal ne csak egy céget segítsek, hanem sokkal többeknek tudjak utat nyitni egy szükséges változás felé.
De tényleg erre van szükség ahhoz, hogy a szükséges változáshoz megtegyük az első lépést? Bele kell taposni egy másik emberbe? Le kell törni az önbizalmát? Attól fog fejlődni? Attól lesz jobb? Attól nyílnak meg új lehetőségek?
És ahogy ezt írom, több szempontból is csak az jut eszembe: coaching, coaching, coaching.
Coaching annak a vezetőnek, aki nem tudja érzelmeit kordában tartani. Aki visszaél a hatalommal, aki érzelmi zsarolással próbálja befolyásolni munkatársait. Ezekkel az attitűdökkel ő nagy valószínűséggel nincs is tisztában, de a környezetének fel kell ismernie egy szervezetben, és biztosítania kell a segítséget, a támogatást. Nem csak önmaga érdekében, de a többi munkatárs és a szervezet egésze érdekében.
Coaching annak a munkatársnak, akinél a változást el szeretnénk indítani. Ha a vezető nem rendelkezik az ehhez szükséges coaching szemlélettel vagy coaching tudással, akkor hívjon külső segítséget.
A verbális abúzus, a hatalommal való visszaélés semmilyen szituációban és semmilyen indokkal – legyen az művészet, legyen az üzleti élet – nem elfogadható.